Ne kérdezze senki, hogy miért, mert én sem tudom, de gyerekként volt egy különleges vonzódásom a régi festmények, képek iránt. Egészen egyszerűen imádtam őket nézegetni, mindet haza akartam vinni. Édesanyám már néha nagyon kellemetlenül érezte magát, hiszen ez a hobbim nem csak az orvosi rendelő falán lógó képre korlátozódott, hanem bizony megmaradt például a szépművészeti múzeumban is. Sosem felejtem el az édesanyám arcát, amikor az idegenvezető előtt megkérdeztem tőle, hogy az egyik legnagyobb akkor kiállított képet meg tudná-e venni nekem, hazavihetném-e, mert régi szép emlék, és talán pont ráférne a lépcsőház legnagyobb falára. Azt gondolták egyébként, hogy előző életekből származnak ezek a dolgok nálam, erre is rácáfoltam azonban, mert a modern képek ugyanúgy tetszettek, mint a régiek. Nem volt ebben tehát logika. Szépen lassan, ahogy nőttem, ezek eltűntek egyébként. Szinte annyira, hogy én már el is felejtettem ezeket a vicces sztorikat.
Nem olyan régen azonban új lakásba költöztem, és hát mik is lettek volna jobban segítségemre annak díszítésében, mint a vászonképek. Gyönyörű képeket találtam egyébként. Gyönyörű díszei a lakásnak, ezt még a párom is aláírja, pedig ő biztosan nem elfogult ebben a témában. Édesanyám azonban mikor látogatóba jött jót nevetett. Először nem is tudtam miért. Aztán mondta csak el, hogy azon, hogy a gyerekkori hobbi ma új formát öltött. Mi más is díszíthetné a lakásom falait, gyerekkoromhoz híven, mint szebbnél szebb vászonképek sorozata. Jót nevettünk a régi idők emlékein, és megbeszéltük, hogy milyen kép illene még a lakásba, természetesen már valami régebbi korból, hogy még hűbben tükrözze a gyerekkori mániámat. Ma már ezeket a szép emlékeket is felelevenítik a lakás képei, még nagyobb örömet okozva így számomra. Egyre jobban imádom is őket amiatt.